Rólam

Örülök, hogy bővebben is érdekel a bemutatkozásom! Nem is olyan egyszerű erről írni, hiszen felmerül a kérdés: vajon mit osszak meg magamról, magamból? Igazából a tényszerű felsorolások mögött bújik meg a személyes sorsunk, sok-sok rétege az igazi valónknak.

Szóval hosszú út vezetett idáig, hogy lelkigondozóként mutatkozhatok be. Íme egy másik, mélyebb vonulata a történetemnek.

Tizenhét éves koromban, egy buliból hazaérve rosszul lettem. A szüleim orvost hívtak, kétségbeesetten kérdezgettek: beszedtem-e valamit, nem hagytam-e a poharamat felügyelet nélkül, mi történt? A második ilyen eset után édesanyám gyanút fogott és mivel sajnos számára már ismerősek voltak a pánikbetegség tünetei, egészen gyorsan egy jó nevű pszichiáternél kötöttem ki. Gyógyszert kaptam, jobban lettem, ám a mellékhatások miatt eldöntöttem, nem akarok pirulákat szedni. Keresgélni kezdtem és végül a harmadik orvos hozta meg a várva várt eredményt. Ő volt az, akit emberileg közel éreztem magamhoz és szakmailag is bizonyított. Éveken keresztül jártam hozzá havi rendszerességgel, először csoportba, aztán egyéni konzultációkra - életem végéig hálás leszek neki! Úgy gondolom, hogy a gyógyulás útján sikerült közösen eljutni odáig, ahová emberi számítások szerint el lehet jutni.

Ez persze elég rögös út volt, időközben a stressztől gyomorfekélyem lett, hazudozásokba kevertem magam, mert szégyelltem a betegségemet és egy folyamatos nyugtalanság jellemezte a mindennapjaimat. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mi, de valami mély és elementáris, betöltetlen űrt éreztem magamban.

A terápiával párhuzamosan ezért ezoterikus gyógymódok tömkelegével ismerkedtem meg. Minden egyes módszerbe teljes mellbedobással vetettem bele magam, abban bízva, hogy megérkezik a belső béke. Visszatekintve érdekes látni, hogy eleinte így is volt, hozott némi megnyugvást az új ismeret, ám kis idő elteltével még mélyebbre kerültem, mint ahonnan indultam. Sokszor már magamat sem vettem komolyan, amikor újabb kör kezdődött.

A sorsfordító változás 2016. január 16-án ért utol, amikor egy rosszullétem után az éjszaka közepén elkezdtem egy keresztény lelkigyakorlatos elmélkedést hallgatni. Igazából már az is csodaszámba ment, hogy ez a hanganyag eljutott hozzám, hiszen én és az egyház, én és a vallás, én és a hit, én és Jézus… hát finoman szólva is Makó-Jeruzsálem távolságban voltak, voltunk…

A hanganyagból néhány perc ment le, amikor a gerincemben éreztem egy erős, villámcsapásszerű, igazából leírhatatlan érzést, ami egy felkiáltás formájában tört ki belőlem: „Uram Istenem, én tizenhét éve Téged kereslek!” Ezután még meghallgattam a közel öt órás elmélkedést és reggelre új ember lettem. A megtérésem egyúttal gyógyulást is hozott, azóta nem volt pánikrohamom. Azt szoktam mondani, hogy kb. kilencvenöt százalékig az orvossal végzett munkának köszönhetem a gyógyulásom, ám a „maradékot”, amitől kerek egész lett, azt kegyelmi adományként kaptam fentről.

Szeptemberben már a Pázmány HTK hallgatója voltam, ismereteket akartam szerezni arról, aki ilyen hatással volt rám. Három év elteltével döntéshelyzetbe kerültem - vagy megyek tovább teológia szakra, vagy valami kevésbe elméleti terepen képzem magam tovább. Innen egyenes út vezetett a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola pasztorális tanácsadó MA szakára, ami a gyakorlatban lelkigondozást, segítő beszélgetések folytatását jelenti. Lelki értelemben rendkívül mély és gazdag két év volt. A legnagyobb tanulság talán az volt az egyetemi évek alatt szerzett gyakorlat kapcsán, hogy soha senkinek az aktuális élethelyzetét nem szabad egy gyors ítélettel felcímkézni. A „kirakat”, a megrekedtség, a tanácstalanság, az éppen instabilabb lelki állapot mögött ugyanis olyan emberi sorsok, olyan egyéni élettörténetek húzódnak meg, amelyek ha feltárulnak egy-egy mély és őszinte beszélgetésben, egészen már szemmel nézünk a másikra. Ehhez azonban erre szentelt idő kell.

Időközben a férjem lelki támogatásával sikerült materiális szinten is nagy lépést tennem, feladtam a stresszes irodai munkámat és kitanultam az akkori hobbimat. Elvégeztem a kézápoló- és műkörömápoló szakmát, ami azóta bár munkává avanzsált, feltölt és kikapcsol.

A belső békesség, a lelki kiegyensúlyozottság mellett nőként, feleségként, anyaként is szeretnék ápolt és vonzó maradni, nekem így kerek az egész. Műkörmösként valójában ugyanaz vonz és inspirál, mint ami lelkigondozóként: segíteni harmóniába kerülni önmagaddal. Kívül és belül.

Az önismereti útnak azonban ezzel nincs vége, sőt! Új szakasz nyílt meg előttem, melybe lelkesen vetem bele magam, hiszen ennyi év távlatából visszanézve úgy gondolom, érdemes! A magunkba fektetett munka és idő kamatostul megtérül, nem csak a saját, de a közvetlen környezetünkre is jó hatással van, legyen szó tanulásról vagy konkrét önismereti munkáról. Tudom, soha ne mondd, hogy soha, mégis úgy gondolom, soha nem fogom elhagyni ezt az utat. Rendszeresen találkozom a lelkivezetőmmel, legújabb szerelmem pedig a SzomatoDráma® módszere, melybe örömmel és csodálattal mélyülök el. Az ebben megélt tapasztalatok hatalmas lelki muníciót és megerősítést adnak azzal kapcsolatban, hogy a számomra jó úton haladok!

Anyaként a kamasz gyermekemet igyekszem a számára leggyümölcsözőbb módon szeretni, terelgetni és nevelni, ennek minden örömével és kihívásával. Hálás vagyok, mert meggyőződésem, hogy rengeteg önismereti ajándék rejlik a tinikkel való kapcsolatban.

Én most éppen ebben vagyok! És te? Hogy vagy?